Egy martinász, akinek az Acélmű volt az otthona

Kategória: Archív 2019. szeptember 06. péntek, 12:46

 

martinasz

Amint belépünk a Csepel Művek főkapuján, Posta György egyből balra vezet, ahol egykor a Csepeli Acélmű és Vasöntöde martinüzemének raktára állt: ez volt az a szabad terület, ahol a csőönteteket és a kokillákat tárolták, mára azonban jobbára csak a daruk maradtak meg a magasban. A tárolóhelyiségek nagy részét elbontották, a vasállványokat eszi a rozsda. Eltűntek a martinkemencék és a nagykalapács, amely hajdan úgy dübörgött, hogy a föld beleremegett. Kialakítottak egy benzinkutat, odébb fémlemezekből húztak fel új csarnokokat. A vasúti síneket, amelyeken az árukat szállították, régóta nem használják.

 

 

Minden szeglet ismerős

 

A 72 esztendős Posta György 1967-től 1991-ig dolgozott a Csepeli Acélmű és Vasöntöde martinüzemének öntősorán „gödrösként”, ami azt jelentette, hogy a kokillákat készítette elő csapolásra. Úgy tekint a környezetre, mint az otthonára, ahová szívesen járt dolgozni, s amelynek minden szegletét ismeri, mint a tenyerét. Mutatja sorban, mit bontottak le és milyen üzemek működtek errefelé. Annak idején tervek voltak, hogy a csepeli Acélművet bővítik és korszerűsítik. Posta György nem volt párttag, mert nem akarta, hogy a magánéletébe is beleszóljanak, megelégedett azzal, hogy becsülték a munkáját. Csupa ismerős utcában járunk: Öntő, Homok, Nagykalapács, Martinász. Ez utóbbiban található az Acélmű korábbi kétemeletes igazgatósági épülete. Rá sem lehet ismerni. A bejárati ajtó zárva, az ablaküvegek betörve, a téglafalakat belepte a fekete kosz, a pincébe vezető nyílást eltorlaszolták. „A második emeleten öltözők voltak, az alagsori részen meg női zuhanyzók. Emlékszem, gyakran megfordultunk erre, mert itt voltak a vezetők irodái. Hihetetlen, hogy ennyire lepusztult az épület… De eltűntek a vágányok is. Egész üzemrészeket lebontottak vagy átalakítottak. Korábban öt elektrokemence működött az Acélműben.

A raktárcsarnokok még úgy-ahogy megmaradtak, mert szükség van rájuk.

A martinkemence ellátásához kellettek, mert ott tárolták a meszet, dolomitot, magnezitet, vasércet, bauxitot. Amott az épület, innen pár méterre, az anyagkezelő üzemvezetőségé volt. Most munkásszálló. Ott dolgozott a feleségem 1968- tól 1988-ig” – meséli.

 

Veszélyes üzem

 

Az üzemcsarnokban, ahol most is öntik a vasat és az acélt, por lengi be a levegőt és lepi be a mázsás vasakat, gépeket. A forró üstöket éppen hűtik, odébb a kokillákat rendezik. Az öntvényeket homokfúvóval tisztítják meg a rárakódott feleslegtől. Veszélyes üzem, belépni tilos, egyáltalán ki az, aki kíváncsi a kohászok munkájára? Posta Györgyöt kollégaként fogadják; beszélgetésük minden mondata arról árulkodik, hogy jól megértik egymást. Szakmai fogásokról, új eljárásokról ejtenek szót, meg arról, hogyan volt mindez régen. „Nekünk évente kétszer szilikózisvizsgálatra kellett járnunk, hogy a por miatt nem esett-e bajunk. A kettes kapunál működött az orvosi rendelő, oda hoztak egy mozgólabort. Fogászati szűrésre kétévente kellett jelentkeznünk. Az üzemben naponta kaptunk védőitalt és gyümölcsöt. Most másképpen mennek a dolgok… Szükség volna öntőkre, martinászokra, de nincs rá ember. Pedig mennyire szerettem kohász lenni! Az Acélmű volt az otthonom, ez volt az életem!”•

 

Cs. A.

Utoljára frissítve: 2019. szeptember 06. péntek, 12:58

   Copyright © 2015 Csepel.hu | Impresszum | Adatvédelmi szabályzat | Csepel.hu webmail